Lágy szellő susogott a nyári éjben,

Mikor alakod feltűnt a sötétben.

Kezem megfogtad gyengéden,

Lényünk égett a szerelem hevében.

De szép esték voltak!

Egészen az egekig karoltak.

Minden más lényegtelennek tűnt,

S szemed ragyogása soha ki nem hűlt.

Ám mint minden álom és érzés,

Minden pillantás, egy érintés,

Ez sem tarthat egy életen keresztül,

S a vágy a komor valósággal szembesül.

Idővel szerelmed meghalt,

De szívem még zengi a bódító dalt,

S a pillangók a gyomrodban,

Lassanként szálltak el halottan.

Mérgezett tőröd belém állt,

S elszenvedtem a belső halált.

Büszkeséged tulajdonosát félti,

S lelkem magányát soha meg nem érti.

Lényem magánya ringat álomba,

S képzeletem visszarepít karodba.

Csak álmomban vagyok boldog,

Mert ismét veled vagyok.

De reggel ismét a valóságra ébredek,

Veled többé nem élek át szép perceket.

Könnyek közt mosolygok csendben,

A legszebb tévedés voltál az életemben.