Lágy szellő susogott a nyári éjben,
Mikor alakod feltűnt a sötétben.
Kezem megfogtad gyengéden,
Lényünk égett a szerelem hevében.
De szép esték voltak!
Egészen az egekig karoltak.
Minden más lényegtelennek tűnt,
S szemed ragyogása soha ki nem hűlt.
Ám mint minden álom és érzés,
Minden pillantás, egy érintés,
Ez sem tarthat egy életen keresztül,
S a vágy a komor valósággal szembesül.
Idővel szerelmed meghalt,
De szívem még zengi a bódító dalt,
S a pillangók a gyomrodban,
Lassanként szálltak el halottan.
Mérgezett tőröd belém állt,
S elszenvedtem a belső halált.
Büszkeséged tulajdonosát félti,
S lelkem magányát soha meg nem érti.
Lényem magánya ringat álomba,
S képzeletem visszarepít karodba.
Csak álmomban vagyok boldog,
Mert ismét veled vagyok.
De reggel ismét a valóságra ébredek,
Veled többé nem élek át szép perceket.
Könnyek közt mosolygok csendben,
A legszebb tévedés voltál az életemben.